A készen kapható vagy tetszés szerint elkészíthető valláskoktélok korában az ember kacskaringós utakon keresi a szenvedéstől és a haláltól való szabadulást. Gál Péter római katolikus teológus, az okkultizmus kutatója szerint a New Age mozgalom legnagyobb szemfényvesztése, hogy a kereszténységgel rokonítja magát – ugyanis kibékíthetetlen az ellentét a kétféle gondolkodás között.

Ezekben a zavaros időkben, mikor a vallási alapelv kiűzetett a legtöbb templomból, és a jámbor emberek szívében rejtőzve új kinyilatkoztatás után vágyakozik, vagy pedig hazátlanul bolyong, mint testetlen lélek, amely földi hazáját keresi – kísérletképpen és átmenetileg a babona és a fanatizmus különféle, meglepő formáit ölti magára… Ekképpen egyik szekta a másik után, egyik egyház a másik után jön létre, és oszlik újabb csoportokra.” A romantika korában, mikor mitikus-pogány hagyományok elevenedtek meg, és a spiritizmus divattá vált Angliában, írta a fenti sorokat Thomas Carlyle.

Gál Péter római katolikus lelkész szerint e megállapítás azóta sem vesztett időszerűségéből. A New Age mozgalom megújuló formákban éli divatját Magyarországon is, a kereszténység pedig újra és újra rákényszerül, hogy megfogalmazza e jelenség hitelvi cáfolatát, és elhatárolódjon tőle, megtartva önazonosságát. A különféle okkult rendszerek sokszor egymással is éles vitában állnak, pedig kozmosz-, ember- és istenképükben számos közös vonás található. A New Age keresztény szemmel című, hat kiadást megért művében a teológus azt állítja: az ezotéria épp ezek miatt nem elegyíthető a kereszténységgel.

E gondolkodás jellegzetessége Gál Péter szerint, hogy egy rövidesen beköszöntő új korszaktól, az asztrológusok által jövendölt Vízöntő-kortól reméli az emberiség megújulását. A szinkretizmus, azaz a meglévő vallási elemekből újat létrehozó törekvés jellemezte már a Római Birodalom hanyatlásának korában is a gnoszticizmust éppúgy, mint az azt magasabb filozófiai katedráról kritizáló újplatonizmust. Ezek az irányzatok számos mágikus elképzelést örökítettek át a középkorra. Azt a kérdést tették fel, hogyan szabadulhatna meg a szenvedéstől és a haláltól az ember. S végül az Ázsiában régóta ismert választ találták: az önmegváltás tanát.

Alexandriai Kelemen a II. század végén a pogányság legnagyobb hibájának azt tartotta, hogy „a Teremtő helyett a kozmoszt isteníti”. A gnosztikus-újplatonikus nézet a világot egy lényegűvé teszi az istennel, Arisztotelész például azt mondja: a kozmosz a látható isten. A kereszténység Istene azonban sosem azonosítható teremtményeivel, és nem is oldódik fel bennük. Az egész ókori világképre jellemző a makro- és mikrokozmosz elve: „ami fent van, ugyanaz van lent is” mondja Hermész Triszmegisztosz. Az ókori görög világkép alapján a mágikus-okkult rendszerek az időnek ciklikus, önmagába visszatérő jelleget tulajdonítanak.

A Biblia semmiből teremtett világról beszél, amelyet az egyetlen, személyes Isten hozott létre; az idő is teremtmény, és nem körkörös, hanem lineáris mozgású. Volt zérus másodperc, és lesz világvége is, amikor „idő többé nem lészen”, állítja a Szentírás. Ebből a teleologikus, célra rendezett idő- és világképből ered a későbbi történelemszemlélet, sőt az evolúcióelmélet is. Görög filozófusok is eljutottak egyfajta teremtésgondolathoz, amely inkább a teremtésmítoszokkal áll rokonságban: ezekben a már meglévő anyagból hoznak létre különféle dolgokat az istenek.

A teljes cikk elolvasható itt.