Készítenék, ha tudnék, két kisfilmet a várakozásról.

A film története abból áll, hogy az asszony minden nap kimegy az állomásra, és várja a vonatot. A vonatot, amely a férjét hozza haza a hadifogságból. Jön a vonat és megáll. Az utasok leszállnak. Mindenki leszáll és elmegy erre vagy arra. Úgy látszik, ma nem jött haza a férje. Az asszony megvárja, amíg mindenki elmegy, és a vagonokat bezárják, és a szerelvény tolat a mellékvágányra. Az asszony hazamegy.

Másnap újra kimegy az állomásra és megvárja a vonatot. Az utasok leszállnak és elmennek. A szerelvényt elvontatják. Nem jött haza. És az asszony minden nap megteszi ezt. Mert nincs telefon, nincs posta, nincs semmilyen hír. A film sokáig mutatná be ugyanezt. Lassan észrevennénk, hogy a férjét váró asszony egészen megőszült, majd egészen meghajlott a háta. Végül bottal jön ki az anyóka a vonathoz, amely még mindig nem hozza haza a férjét. A premier-plán közel hozza az anyóka arcát. Az arc ráncos már ugyan és egészen beesett, de látjuk a szemét. A szeme elevenen és boldogan ragyog és csillog valamitől…

Vagy egy másik film: Az öreg baktert látjuk, amint kimegy a bakterház elé, a sínek elé, piros zászlójával a hóna alatt és vigyázzba áll. Akkor látjuk, hogy előtte jobbra, úgy száz méternyire, vége van a sínpárnak. Eddig tartott a vasút. Felszedték a további síneket. A vonat nem érkezik. Egy vonat sem érkezik már. És látjuk a továbbiakban, hogy az öreg bakter pontos érkezési időpontokban, másnap is, és újra és újra kimegy a bakterház elé és tiszteleg a meg nem érkezett vonatnak. Az öreg baktert valamiért nem költöztették el, itt maradhatott…

Látjuk ezt sokáig a kockákon és láthatóvá válik, ahogy az öreg bakter fölött még jobban eljár az idő, és már bottal topog ki a várva várt vonat elé. Senki sincs ezen az állomáson már régóta, csak az öreg bakter. Aztán a filmen egyszer csak megtörik a monotónia, mert az öreghez odalép valaki a sötétben, nem is látjuk jól, ki lehet, és nem is érdekes; de megkérdi az öreg baktert: „Hát melyik vonatot várja kegyelmed?”

Az öreg hajlott bakter remegő hangon, alig hallhatóan súgva válaszol: „Én azt a vonatot várom, amelyik nagyon fényesen–tisztán fog érkezni és elegáns, paszományos tisztiszolgák fogják az utasokat egyenként felsegíteni, és senkitől sem kérnek jegyet, mert képzelje, erre mindenki felszállhat, és nem lesz rajta másod –, meg harmadosztályú kocsi, mindenki az elsőosztályos Pullmann-kocsikban ül és pincérek szaladgálnak és hajlonganak az utasok körül, és minden helysége a vonatnak fényárban úszik…” A kérdező: „És kegyelmed tudja, hogy mikor érkezhet ez a vonat?” Az aggastyán válaszol: „Bizony, nem tudom én…Épp azért jövök ki minden hajdani vonatérkezési időben, mert sose lehessen tudni…Tudom én, hogy milyen régóta nem járnak már a vonatok ezen a pályán… De ez az egy kérem, ó, ez biztos, hogy be fog futni. És én nem maradhatok le az érkezéséről!”