Nem csak a bűn okozta, nemzedékről nemzedékre terjedő átokról beszélhetünk, beszélni kell a verbális átokról, arról, hogy az emberi beszédben kettős lehetőség, befolyás lehetősége rejlik: lehet szóval áldani és átkozni. Az emberi szó átadhat a másik embernek érzelmeket, átadhat, rákényszeríthet akaratot, befolyást fejt ki a fölött, akihez szólnak.

Biztosan mindenki hallott már ilyesmit: „…Áldom azt a tanáromat, aki rávezetett a matematika szeretetére…” „…Áldom a nagyanyámat, aki olyszigorúan vette a házi munkára való nevelésemet… így nem kell most felnőtt fejjel megtanulnom sütni…” „…Áldom azt a napot…” stb.

Amikor ezek a nyelvi formulák rögzültek, úgy látszik a magyar ember is érzékelte, hogy amikor jót mondok, akkor áldok, amikor rosszallok, rosszat mondok, akkor átkozok.

A jó eseményből áldás jött az életemre, a rossz eseményből rossz jött. Az előzőért áldást, hálát mondhatok, a rosszért rosszallást mondok. A Mennyei Atya olyan rendet teremtett az emberben, hogy hatást bízott a szavainkra, az indulatainkra, érzékenységet adott az emberi pszichének, hogy felfogja Isten közeledését, és az emberi jóságot, de felfogja a rosszakarat támadásait is. Ez a különös érzékenység Isten teremtése. Része annak a programnak, amit látnunk kell, amely nem más, mint hogy a Teremtő nagyon tiszteli az általa adott emberi szabadságot, és hogy használni akarja teremtményeit.

A Bibliában és az emberi életben egyaránt felfedezhető, hogy az emberi szó, egy vélemény, egy futólag mondott kifejezés, értékelés, kritika nyomban áldássá, vagy átokká válhat. A Szentírás üzenete felhívja a figyelmet az emberi szó, a nyelv nagy lehetőségeire és a vele kapcsolatos felelősségre, pl. Szt. Jakab levelében: „Ugyanabból a szájból áldás és átok száll. Testvéreim ennek nem volna szabad így lenni! Tiajoon a forrás esetében ugyanabból a nyílásból édes víz is fakad, meg keserű is?” (Jak 3,10) Ugyanitt felhívja a figyelmet arra, hogy a hívők sokszor a nyelvükkel áldják az istent, ám átkozzák az embereket, akiket Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett…

Az emberi érzékenység a másik szavának hatására nagyon nagy és törékeny, különösen a gyermekkorban. A kisgyermek beszívja a környezet hatásait rendkívüli módon, és azok által fejlődik. A felnőtteknek igen nagy a felelősségük, hogyan hatnak a kisgyermekekre. Nem mindegy, hogy mit és hogyan mondunk ki egy gyermek füle hallatára. Már akkor is érvényes ez, amikor egy kisgyermek az anyja méhében van.

Az emberek a hétköznapi életben újra felfedezhetnék tehát az emberi szó hatékonyságát, a jóakaratú szónak az áldásosságát. Nem igazán tudatosítják. Manapság hitetlen pszichológusoknak kell emlékeztetniük az embereket arra, hogy milyen folyamatokat indíthat el gyermeki élekben egy-egy ismétlődő, kárhoztató, vagy bíztató szó… Amikor pl. rajzot tanítottam egy általános iskolában, egészen ösztönösen az elejétől kezdve minden rajzórán minden gyerek rajzán felfedeztem valami jót, szépet, nagyszerűt, és ezt nyomban ki is mondtam, vagyis megdicsértem sok gyerek munkáját. Ennek az lett a következménye, hogy a gyerekek sorban hozták ki elém az egyre lelkesebben készített munkáikat és én megdicsértem őket. Ugrásszerűen megnőtt a rajzszakkörösök száma, akikkel pl. március 15-re, az iskolaünnepélyre egy egész tornaterem falait betöltő, freskó nagyságú körfestményt hoztunk létre mindenki nagy csodálatára…

A keresztények hétköznapi tudatában alig szerepel már az áldásnak a jelentősége. Pedig sok közül Krisztus utolsó látható és leírt gesztusa a földön, amit az egyházára is ráhagyott, az ő áldása volt. Lk 24 50: „kivezette őket Betánia közelébe és kezét fölemelve megáldotta őket. Áldás közben megvált tőlük és fölemelkedett az égbe.”

Isten megteremtette az emberi lélekben a jó szónak az alakító-teremtő lehetőségét és az üdvtörténetben pedig megtanította a választott népet majd az emberiséget az áldás használatára és figyelmeztetett az átok veszélyes lehetőségére. Az Istentől teremtett pusztán emberi eszközök között van az áldó szó. Csak embertanilag – nem a hit szerint nézve- az áldás = pozitívan beszélni valakiről.

Az áldás a pozitív szó: a dicsérő, az elismerő, a dicsőítő, a hálaadó, az ujjongó, a megerősítő szó. (Példa a pusztán emberi áldó szóra: „Szép volt, fiúk!” – a győztes csapat levonulásakor.). A hitben valljuk, hogy mindaz, amelyet mint jót akar, mond, tesz egy ember, az egyezik Isten jóakaratával. Benevolentia-benedictio = Jóakarat, jót mondás, azaz áldás. Görögül: az eulogémenosz, és latinul a benedictus: akiről jót mondtak, jól szóltak, akit jónak neveztek.

A jó kimondása jóakaratból, tiszta szándékból, vagy szeretetből fakad. Isten örül neki és csatlakozik az ilyesmihez az ő valamilyen fokú kegyelme is. Természetes, teremtett kegyelmek azok, melyek az emberi jóakarat hétköznapi dolgaiban működnek és valakit segítenek. Az áldás a hitben azt jelenti, hogy az emberi jóakarathoz Istennek a többlete, ereje, szeretete, megegyező, rendező akarata is társul. Aki hittel áld, aki hittel áldást kér vagy áldást fogad, az ezt hiszi. Azt vallja, hogy minden Isten kezéből jön végső soron és minden jó Isten ajándékának jele, bőkezűsége és áldása minden jó és szép dolog, esemény, történés, gyarapodás, növekedés a mi világunkban.

A teljes cikk elolvasható itt.