Nem figyelünk oda, de szomorú tény, hogy a bukott ember egyik gyarlósága, melyből bűnök fakadnak, a hírszomjúság, a pletyka-vágy. Ez a kísértés szinte teljes győzelemre jutott napjainkban az internetes életmóddal. Pedig valójában a bukott ember szívének mélye egyetlen híradásra vár szüntelen: ez a húsvéti híradás. Ez a fontos hírünk, s ez elég nekünk!

Zúgnak – konganak a harangok a húsvéti vigílián, a körmenet alatt hirdetik: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített Názáreti Jézust keresitek. Nincs itt feltámadt!”

A harangszóról azt tudták a régiek: „Elűzi a gonoszt”… Tehát elűzi a félelmet is. Mert félelmünk összefügg a kísértővel: Aki a hitetlenség kísértésében van, az fél. Aki a győzelmesen szeretető Istenben igazán hisz, már nem fél.

Mi is történik, amikor félünk? Tehetetlennek érezzük magunkat. Miért? Mert a rosszat, a fenyegetőt, a fájdalmasat, a reánk veszélyeset nagyobbnak látjuk magunknál, saját lehetőségeinknél, saját hatalmunknál, mert önmagunkkal hasonlítjuk össze – és akkor megijedünk, rettegünk tőle, s attól, ami ebben az egyenlőtlen helyzetben reánk várhat. Tanuljunk Dávidtól, a pásztorfiútól, aki a kiállt párviadalra a filiszteus Góliáttal szemben. Góliáttól féltek a zsidók, a zsidó harcosok mind, félt a királyuk, Saul, mert a hatalmas ijesztgetőt magukkal hasonlították össze. Dávid pedig Góliátot nem a maga kicsiségével és fegyvertelenségével, kiképzetlenségével hasonlította össze, hanem Istennel: „Karddal, dárdával és lándzsával jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izrael csatasorai Istenének nevében közeledem feléd, akit kigúnyoltál. Az Úr ma a kezembe ad…Mert az Úr dönti el a csatát…” (1 Sám 17, 45 – 47) Így szerepel az, aki hisz Istenben, aki kapcsolatban áll Vele, s mindent reá bíz. „Ki olyan, mint Isten?” = héberül: „Mikhaél?!” Innen Szent Mihály arkangyal neve, aki Isten „csatasorait” alkotja érdekünkben.

A kereszténységünk, úgyis mondhatjuk, hogy az az emberi csúcskultúra, ami most nagy veszélyeknek van kitéve, ebből az örömhíradásból született: „Ne féljetek! Mert Akit az emberiség keresett, Aki felé évezredek tapogatóztak, Akit ti homályosan már felismertetek („…kell, hogy legyen legyőzője minden gonoszságnak, létezik Valaki, Aki nagyobb, mint minden emberi nyomorúság!...”), meghalt a kereszten, de most feltámadott a halálból! Halálával és feltámadásával legyőzte azt, amit mindenki nagyobbnak ismer el önmagánál, akármilyen uralkodó, diktátor, bajnok, gazdag és ünnepelt sztár volt valahol valaha: a halált. És a húsvéti angyal azt kiáltja felénk: Ne féljetek attól sem, amitől a legjobban féltetek eddig, a haláltól sem, mert az „élet legyőzte a halált – halál, hol a te fullánkod? hol a te félelmed?”

A Nagyobb, Aki mindeneket alkotott, annyira szeretett minket, a bűn miatt halálra szántakat, hogy végrehajtotta a nagy húsvéti cserét: emberistenségében egyesült a testünkkel, s mindennel, ami emberi, a halálunkkal is, a kereszten; és aztán istenemberségében, folytatva az egységet, feltámadva a sírból, egyesíti a mi emberi testünket is az Ő feltámadott isteni életével, hogy örökre „örömmel töltsön el színe előtt” (Zsolt 18,11). Azért ünnepeljük ezeket a húsvéti titkokat, hogy higgyünk. A hit nem fér meg a félelemmel, mert ha félünk, nem él igazán számunkra a jó Isten. Azért jártuk a keresztutat, azért olvastuk a passiót, hogy tanuljuk meg, mennyire szeret minket! És így végre mi is tudjuk Őt jobban szeretni… „A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet…Azért szeretjük az Istent, mert ő előbb szeretett minket.” (1Jn 4, 18) Ezért előttünk járt és előbb támadt fel. „Előttetek megy Galileába, ott majd meglátjátok Őt…” (Mk 16, 7) De mindezt, a feltámadást sem önmagáért cselekedte, hanem azért, hogy mi ebben az örömhírben higgyünk és éljünk. És mi is Vele egyek akarjunk lenni, a szeretet minden művében, tehát az áldozati szenvedésben is. És akkor várhatjuk, hogy Ő azzal a szeretettel, „amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez”. (Fil 3, 21)

Ha félelem támad, ne a gonosz súgóra hallgassak, aki mindig azt sulykolja: „…te ezt nem győzöd, te ezt nem bírod, te kicsi vagy ehhez, te ebben elbuksz!”; hanem a húsvéti angyalra figyeljek, aki azt kiáltja nekem, a kereső és küzdő, csalódott és aggódó embernek: Ne félj! Mert megharcolta! Mert feltámadt! Győzött! Eldöntötte a csatát! Mert Ő a nagyobb! A te harcod az Ő harca!

Így húsvéti örömmel és alázattal várjuk töretlenül, hogy mi is meglássuk Őt az út végén!